2010. máj. 22.

Metallica emlékek 4. - legfrissebb





1999. után 2010-ig kellett várni erre az alkalomra, vagyis arra, hogy a Metallica újra Magyarországon álljon színpadra. A koncertnek a Puskás Ferenc Stadion - általam csak Népstadionnak nevezett intézmény - adott otthont. Az utamról egy későbbi bejegyzésemben tennék említést, ugyanis az is megér, ha egy misét nem is, de pár sort igen.
Szóval akkor: május 14-én irány a Népstadion (az egyszerűség és a megszokás kedvéért én maradok ennél a névnél). A bejutás a stadionba - ahhoz képest, hogy mekkora volt a sor - elég flottul ment, a sor haladt rendesen, és egy rövid átvizsgálás és jegyellenőrzés után már kerítésen belülre is kerültem. Aztán rövid vásárlás után kerestem meg a helyemet. A stadionban ekkor még nem látszott mekkora lesz a tömeg, de a helyszín tényleg hatalmas volt.
Az első előzenekar - a nevüket nem sikerült a mai napig sem kiderítenem, igaz, nem is nagyon küzdöttem rajt - nem nagyon nyerte meg a tetszésemet, azaz nem igazán az én zenémet játszotta, és örültem neki, hogy csak kb. fél órát töltöttek a színpadon.
Rövid és gyors átszerelés után a Volbeat nevű dán zenekar lépett színpadra. Az ő produkciójuk jobban lekötött az ismeretlen nevű első előzenekarénál. Az a fajta muzsika - jó kis feelinges rock and roll - közelebb áll a szívemhez, és talán az is közrejátszott benne, hogy jobban megtalálták a hangot a közönséggel.
A Volbeat kellemes kis zenéje közben pedig szép lassan be is sötétedett, így nem maradt más hátra, mint az este "fénypontja", a Metallica. Itt kicsit hosszabb volt az átszerelés, mint az előző esetben, de már a beállásnál hatalmas ováció fogadta Lars lábdobjának hangját. Azért a közönség sem unatkozott, hiszen amíg a beállás volt, magát szórakoztatta a focimeccsekről megszokott hullámzással.
Aztán elsötétedett minden, és felcsendültek a megszokott dallamok egy kis filmbejátszással a Jó, a Rossz és a Csúf filmből, és rögtön utána meg is kezdődött a Metallica műsora. Mingyárt egy klasszikussal indítottak: Creeping Death dallamaira lehetett tombolni. Rögtön az első számban énekeltetés "die, die, die" üvöltés, vagyis minden volt, ami kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. A távolabb ülők pedig három kivetítőn követhették az eseményeket. A színpad két oldalán egy-egy kisebb kivetítőn, és középen pedig egy nagyon.
Creeping-et a For Whom The Bell Tolls követte, majd pedig - számomra meglepetésként - a Through The Never következett. Utóbbi időben nem nézegettem a koncertek setlist-jeit, de erre a számra nem számítottam. Az után pedig előkerült az a két szám, ami mostanában a Metallicától a kedvenceim között van: Harvester Of Sorrow, illetve a lassú számok közül a Fade To Black.
A koncert pedig egy Death Magnetic résszel folytatódott, azaz három szám következett az új albumról: That Was Just Your Life, The End Of The Line, és a klippes lassú szám, a The Day That Never Comes.
Aztán a Sad But True után még egy Magnetic-es dal a Cyanide következet, ami alatt a kivetítőn az első sorokban álló közönség volt látható. Ekkor kisebb pihenő a zenekarnak, amíg a pirotechnika dolgozott. Volt minden féle: robbanások, lángok, tüzijáték. Mindez a One című dal felvezetője volt. A dal alatt pedig a kivetítőn a kép fekete-fehérre változott, úgy láthattuk a színpadi történéseket, illetve a középrésznél beindult a stroboszkóp is.
Mint kiderült, eddigre sem lőttek el minden puskaport James-ék, hiszen következett a szintén közönség énekeletetős Master Of Puppets. 1999-es koncerttel ellentétben most elejétől a végéig. Aztán Blackened után - szerintem - a közönség legnagyobb része által várt Nothing Else Matters következett egy rövid Kirk által játszott bevezető után. Azért merem kijelenteni, hogy "a közönség legnagyobb része által várt", mert a közönség elég vegyes összetételűnek mutatkozott, vagyis voltak olyanok is - szerény véleményem szerint - ha mindez egy kis klubban lett volna, nem biztos, hogy megjelennek (remélem mindenki érti, mire gondolok).
A Nothing Else Matters után pedig az Enter Sandman zárta a koncert első részét, természetesen ez alatt is volt egy kis tüzijáték.
Enter Sandman után volt egy kis "hatásszünet", amíg a közönség visszainvitálta a zenekart a színpadra. A ráadásban pedig először a Helpless című feldolgozás darabot hallhattunk. Aztán tovább gyorsítottak a fiúk, és a Kill'em All-os Motorbreath-re rázhattuk a fejünket. Végül a szintén közönségénekeltetős Seek And Destroy zárta a koncertet. Illetve a koncert azon részét, amely a zenéről szólt, hiszen a búcsúzás elég sokáig elhúzódott: pengető és dobverő dobálás a közönségnek, illetve minden bandatag szólt néhány szót a közönséghez. Lars kijelentette, nem szeretnének újabb 11 évet várni, hogy Budapesten játszanak. Én kijelentem, mi sem szeretnénk.
Összefoglalva mit is írhatnék. Talán csak annyit, hogy én azt kaptam ettől az estétől teljes mértékben, amit vártam, egy nagyon jó koncertet, amin nagyon jól szórakoztam. Egy kicsi hiányérzet maradt bennem csupán, az is a setlist kapcsán, ugyanis nekem hiányzott néhány nóta a Load, a Reload és a St. Anger albumról is. Ezzel viszont csak az a probléma, hogy nem tudom megmondani, hogy melyik számot hagytam volna ki azért, hogy ezen albumokról is beférjen a programba. Ha meg nem hagyok ki, akkor reggelig tartott volna a buli. Megjegyzem: engem nem zavart volna.
Hogy a belépő mennyi volt? Hát az álló jegyről most nem tudok nyilatkozni, mert én ülőhelyen voltam (az 20 ezer egyre keményebb magyar forint volt), de a kommentekben benne lesz, ebben biztos vagyok.

Nincsenek megjegyzések: